„Mindenféle bajban kötelességem segíteni” – A Pro Óbuda-díjas dr. Geöbel Ágnest kérdeztük

Pro Óbuda Díjunk átadása őszinte köszönetünk kifejezése mellett arra is jó alkalom, hogy felidézzük a díjazott életpályát, mely az elismerésig vezetett. Ön miért döntött az orvosi hivatás mellett?

Gyerekkorom minden nyarát Mezőtúron töltöttem, a nagyapámnál. Városi orvos volt – akkoriban így hívták a háziorvosokat –, láttam őt a rendelőjében dolgozni, láttam, ahogyan siet, amikor kihívják egy betegéhez, láttam, ahogyan mindig van ideje mindenkit meghallgatni. És láttam, ahogy megsüvegelik, és azt is, mennyi szeretettel veszik körül. Ezek a gyermekkori élmények indítottak el a pályán, melyhez az elhivatottságot sikerült nekem is felébresztenem az unokámban, aki ma már az én háziorvosi praxisomat viszi tovább. Érdekes, hogy a mi családunkban valahogyan mindig a második generációnak adjuk tovább szakmánk stafétabotját. Hiszen nem csupán én kaptam a nagyapámtól és adtam tovább az unokámnak, hanem édesapám, aki bíróként dolgozott, szintén az unokájában, azaz az én lányomban lobbantotta fel a bírói hivatás szeretetét.

Nemcsak az orvoslásban, de azon belül a szakirány választásában is követte nagyapja példáját, ahogyan Önt is unokája, dr. Kádár Emese kerületi háziorvosunk.

Az orvosi egyetem befejezése után belgyógyászati osztályon helyezkedtem el, de a kórházi munkámban mindig hiányoltam, hogy a betegeink többségének a sorsát a kezelésük után rendszerint én már nem követhettem, pedig a nagyapámnál ezt láttam, tőle ezt tanultam. Így a szakvizsga megszerzése után nyomban háziorvosi állást kezdtem keresni. Barátaim, ismerőseim, de még a kollégáim is próbáltak lebeszélni, nem sikerült nekik, én pedig sohasem bántam meg, hogy ezt választottam. Több mint negyven éven át ugyanazt a körzetet láttam el, családok három generációját gyógyíthattam, azoknak a páciensemnek, akikkel kezdtem a pályámat, a gyermekei, majd az unokái is hozzám jártak. Még mindig gyakran álmodom a körzetemmel, az ottani munkámmal, az ott élőkkel… pedig már három éve annak, hogy nyugdíjba vonultam.

Az idei Semmelweis-napon az Ön közvetlen munkatársa, Patik Jánosné háziorvosi asszisztensünk szintén rangos önkormányzati elismerést vehetett át. Mit szólt, amikor értesült róla, hogy Anikó polgármesteri dicséretben részesül?

Rendkívül boldog voltam. Tudtam róla, mert Anikóval a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Túlzás nélkül mondhatom, csodálatos asszisztens, és ami talán még fontosabb, rendkívüli harmóniában tudtunk együtt dolgozni, voltunk egymás támaszai csaknem huszonöt esztendőn át. Mivel ugyanazt az értékrendet valljuk, és ugyan aszerint cselekedtünk, azaz hogy megértéssel és rendíthetetlen segítőszándékkal fordultunk minden hozzánk érkezőhöz. És hogy ez a segítség a lehető leghatékonyabb legyen, szüntelenül igyekeztünk szakmailag is fejlődni, az újdonságokkal lépést tartani. Mindez természetes számunkra, semmi erőlködés nem kellett hozzá. Jutalmunk pedig a mai napig pácienseink szeretete és megbecsülése. Anikó, ugyan szintén nyugdíjba vonult, de dolgozik, most már az unokám munkáját támogatva. Jó és megnyugtató érzés számomra, hogy egykori körzetemet ma is a legjobb kezekben tudhatom.

Ha azt kérdeznénk, van-e olyan kedves hely itt, Óbudán és a környékén, ahova különleges emlékek fűzik az itt töltött évtizedekből, mit válaszolna?

Bajos csak egyet vagy csupán néhányat kiemelni, de nagyon szeretem a Hajógyári-szigetet, gyerekeimmel rendszeresen látogattuk, ahogyan a megújuló kerületi játszótereket szintén, hiszen azokhoz pedig az unokáimmal ott töltött közös idő, közös játék élményei kötnek. A Virágos-nyereg természeti kincsei, jó levegője és különleges klímája szintén rendszeresen csábított minket családi kirándulásra, szép és ugyanakkor fájdalmas emlékeket őrzök ezekről, hiszen a férjemet azóta elveszítettük. De amire a legnagyobb szeretettel gondolok a kerületben mégiscsak az emberi kapcsolatok, amelyekkel itt ajándékozott meg a sors. Mondhatjuk, nehéz körzetben dolgoztam, sokféle életúttal érkeztek ide a lakók. Az elsők között épült lakótelepek egyike volt ez, ahova eleinte pártkádereket költöztettek, majd a lebontott családi házas övezetekből jöttek, később pedig vidéki, falusi környezetből az idős szülők szintén idekerültek, hogy csak a legjellegzetesebb utakat említsem. Így sokféle lelki terhet is cipeltek, melyeken szintén igyekeztem könnyíteni. Mint mondtam, nehéz pálya volt, de szép, szerettem, és természetes számomra, hogy mindenféle bajban kötelességem segíteni. Könnyekig meghatódtam, amikor láttam, egykori pácienseim közül milyen sokan eljöttek a Pro Óbuda Díjam átadó ünnepségére, hogy őszinte szeretettel, minden érdek nélkül gratulálhassanak. Szóval, megérte…

A mai napig tevékenyen telnek a hétköznapjai, hiszen nemrégiben érkezett haza egy nyári utazásról.

Családi nyaraláson voltunk a Tisza-tó partján, majd Tivadarban, három lányom és nyolc unokám társaságában. Tivadar egy kevéssé ismert kisközség közel az ukrán határhoz, kedves közössége és szép környezete miatt évtizedek óta járunk oda. De itthon is igyekszem aktívan tölteni az időmet. Amikor beköltöztem ide, jelenlegi otthonomba, a budakalászi idősotthonba, megfogadtam, hogy minden programba, tevékenységbe bekapcsolódom. És be is tartom, a különféle tornák és az úszás lehetőségét például éppúgy kihasználom, ahogyan a szellemünket is frissen tartó játékokban vagy filmvetítéseken is részt veszek. És ahogyan mindenütt mindenkivel megtaláltam a hangot, itt is így van ez. Befogadtak, itt lakók és itt dolgozók egyaránt. Amit az is bizonyít, hogy megválasztottak a helyi érdekegyeztető tanács vezetőjének, pedig csak másfél éve élek itt. Nagy bizalom ez, jól esik, igyekszem megszolgálni, itt is segíteni, itt is helytállni, ahogy egész életemben.