Interjú a Pro Óbuda díjas Barabásné Murgács Kingával, korábbi óvodavezetőnkkel – „Nem egymás mellett, hanem együtt dolgoztunk”

Mesterpedagógus, tanfelügyelő, közoktatási szakértő, a kerületi óvodavezetők munkaközösségének vezetője, intézményvezető. Mindezt felsorolni is sok. Hogyan indult ez a tartalmas pálya?

Közös történetem Óbudával egészen régre nyúlik vissza, hiszen a kerületbe jártam gimnáziumba. Ami a legmeghatározóbb élményem volt ebből az időből, hogy azt mondták nekem: nem vagyok elég jó, nem vagyok elég jó tanuló, hogy tanító váljék belőlem. Ez annyira felbőszített, hogy később minden iskolámban, köztük a főiskolán, az egyetemi szakvizsgán és a vezetőképzőben is mindig a legjobbak között végeztem. Egyébként a főiskolán szerettem meg a tanulást, a középiskolai tempó, a napról napra készülés nem feküdt nekem, viszont a vizsgákra a nagyobb tematikák átfogása, feldolgozása annál inkább. Csillaghegyen kezdtem képesítés nélküli óvónőként, a későbbiekben pedig folyamatos tanulás és folyamatos szervezés, pontosabban átszervezés: felépítés és leépítés volt a feladatom, ahogyan a változó világhoz alkalmazkodnunk kellett. Hol a bébibumm kényszerített minket férőhelybővítésre, hol a szomszédban épülő lakótelep alakította át szociológiai környezetünket. De mindig sikerült reagálnunk az aktuális feladatokra, aminek a titka, hogy munkatársaimmal nem egymás mellett, hanem együtt dolgoztunk, közösségben, közös értékekkel, közös célokkal.

Tavaly vehette át a fővárosi, rangos Bárczy István-díjat. Az indokolásban többek között az állt: „A sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztéséhez hozzáadott elméleti és gyakorlati munkájáért.” Hogyan köteleződött el az SNI-s gyermekek ügye mellett?

Az első fecske egy óvónő kolléga volt, aki érintettként vállalt a csoportjában egy-két sajátos nevelési igényű gyermeket. Azután kaptuk a lehetőséget, hogy az egész óvodánk működhet integráló intézményként. Tudtam, ehhez mindannyian kellünk, ez közös feladat, közös felelősség, nem tehetjük egyetlen óvónő vállára. A teljes közösségnek kell felvállalnia.

A döntés előtt háromnapos bentlakásos tréninget szerveztem a kollégáknak, akkoriban ez a fajta építkezés még nem volt ilyen elterjedt. A szakmai felkészülés mellett a diskurzusnak is helyet adtam: akarjuk-e mi ezt. Komoly vita volt. De a tét is komoly volt. Végül belevágtunk. Nekem kellett megteremtenem ehhez a bázist. Szinte mindent ki kellett harcolnom, a fejlesztőpedagógusi státuszt, a fejlesztőszobát, hogy méltó körülményeket teremthessünk, és így tovább. Lassan, tudatosan, szervesen felépített rendszert akartam, amihez a kerület vezetésétől támogatást kaptam. Így jutottunk el odáig, hogy szakvizsgázott óvodapedagógusok, válogatott gyógypedagógusok, remek pszichológusok segítettek, hogy óvodánkban gyökeret verjen az integráló szemléletmód. Mert a befogadás csak akkor lehet sikeres, ha mindenki, beleértve a konyhásnénit és a kertész bácsit is, magáévá tudja tenni. Sőt még a szülőket is meg kellett győzni, érzékenyíteni kellett, hogy a másfajta gondokkal küzdő kisgyermekek a csoportban nem hátráltatják a többieket, ellenkezőleg, egy életre az elfogadásra, előítélet-mentességre szocializálhat mindannyiunkat.

A harmadik kerületi óvodavezetők munkaközösségét is hosszú ideig irányította. Miért vállalt még feladatot a temérdek többi mellé?

Ha őszinték akarunk lenni, ki kell mondanunk, magányos dolog vezetőnek lenni. Ugyanakkor nagyon hiszek a közösség erejében, így azt gondoltam, ha mi, óvodavezetők csapattá formálódunk, egymás támogatóivá és értékteremtőkké válhatunk. Sok évbe telt megvalósítani, de mindenkinek megérte. És ehhez nem volt elég együtt lennünk, az kellett, hogy együtt tanuljunk, majd együtt alkossunk.

Szép tapasztalt volt, hogy a feladatok megoldásakor olyanok dolgoztak együtt, akik a mindennapi munkában egyébként nem kényszerültek együttműködni. Sok olyan tudás lett itt a miénk, amit a vezetőképzésben sem tanítanak, pedig nagyon kellene. Ilyen például, hogyan építsünk csapatot egymással rivalizáló munkatársakból. Vagy hogyan válhat egy ötletünk követendő példává más intézmények számára, majd hogyan válhat ápolásra érdemes hagyománnyá. És ilyen felismerés volt az is, hogy a forrásainkat ne a hiányosságok befoltozgatására fordítsuk, hanem tudatos fejlesztésre. Ahogyan a feladatkultúra formálása is: hogyan motiváljuk egymást és a kollégáinkat, hogy ne arra várjunk, kiadják nekünk az elvégzendőket, mi kezdeményezzük azt. Vallom, igazán büszkék lehetünk kerületi eredményeinkre, szélesebb horizontú tapasztalatok mondatják ezt velem, hiszen tanfelügyelőként rengeteg remek óvónővel és mégis rengeteg gondokkal küzdő óvodával találkoztam.

Ha eltávolodunk az óvodák világától, mit osztana meg velünk, mire büszke?

Messzebbről kezdem. Pszichológus vagy képzőművész szerettem volna lenni. Tény, mindkettőből jelen vannak döntő elemek a hivatásomban, és elkísértek a pályámon. Attól kezdve például, hogy mindig pszichológiai szemlélettel nyúltam a pedagógiai témákhoz is, egészen addig, hogy többek között a kerületi játékkészítő tanfolyam a kezdeményezésemre született meg. De mégsem lettem se pszichológus, se képzőművész. A lányom végzős pszichológushallgató, a fiam pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen formatervezést tanul. Tiszta lelkiismerettel mondom, nem volt rajtuk nyomás, hogy ezeket a pályákat válasszák. Vekerdy Tamás mondta mindig, hogy gyermekeinknek nem pedagógusai, hanem a szülei vagyunk. És én mindig igyekeztem az utóbbi lenni. Persze a minta, az értékek, amelyeket férjemmel, aki történész, együtt képviselünk, hatottak, hatnak…

Nehezen hisszük el, hogy egy ilyen sokszínű és mozgalmas pályát maga mögött tudva feladatok, kihívások nem kapnak helyet az életében a pihenés mellett.

A tavalyi szilveszter az új év mellett új életszakaszt is hozott, hiszen azóta vagyok hivatalosan nyugdíjas. Bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen szépen fog lezárulni ez a 45 év. A Bárczy István-díj, aztán a Pro Óbuda Díj, és az, hogy annyian jöttek el a díjátadó ünnepségre, nagyon jó érzés. És úgy érzem, kötelez is, hogy továbbadjak mindabból, amit tanultam, amit tudok. Éppen nemrégiben tárgyaltam egy könyvkiadóval egy kiadvány megírásáról óvodai tervezés témában. Sokféle háttérrel, különféle szemléletű felsőoktatási intézményből érkezünk az óvodapedagógusi pályára, hogyan fésülhető ez össze közös irányba, közös célok felé, milyen egységes módszertan támogathatja mindezt. 35 éves vezetői tapasztalatommal talán segíthetek ebben. És tervezzük még egy vizuális neveléssel, óvodai vizuális kultúrával foglakozó kiadvány megjelenését is. Hiszen a képzőművészet szeretete most is elkísér.